 |
Veszekedés
- Miről beszélsz? Te teljesen meghibbantál?- kiabáltam vissza rá.
- Nem! Nem vagyok hibbant, csak elegem van abból, hogy te vagy maga a tökéletesség megtestesítője. Minden összejött neked, új fiú, az érettségid a legjobb lett az osztályból, még abba az iskolába is fölvettek, ahová senki mást a végzős évfolyamból. Még a modell iskolába is! Nem látod? Tökéletesebb, vagy mint bárki más ezen a buzi bolygón. – ordibálta a képembe. Nagyon gyűlöltem, hogyha így viselkedett. - Te tiszta hülye vagy Mi a fenéért vagy most féltékeny rám?
- Én féltékeny? Romokban van az életem!
- Most tényleg azt akarod, hogy valaki megsajnáljon? Mert elmondom, hogy senki sem fog egy szánalmas önsajnáló libát sajnálni. Csak hogy föl nyissam a szemedet! – csaptam rá a szobája ajtaját. Annyira dühös voltam rá. Friss levegőre volt szükségem, szinte remegtem a dühtől. Ekkora szánalmas egy csitrit, nem hordozott még hátán a Föld. Undorító! Levágódtam, a hinta ágyba egy pohár vízzel a kezemben.
- Te mit csinálsz itt egyedül?- állt előttem Kellan. –Leülhetek?
- Persze. És kellett egy is friss levegő. –kezdtem el piszkálni a poharam száját. Kis csönd után kifújtam a bent tartott levegőmet.
- Mi a baj? –fordult felém, és végig fektette a kezét a hintaágy háttámlája szélén.
- Semmi. – ráztam meg a fejemet.
- De látom…. Eljössz sétálni?- fogta meg óvatosan a kezemet. Teljesen belepirultam, Kellan bele csúsztatta tenyerét a kezembe.
- Öhm oké…..- álltam föl amikor maga után húzott. Elvette tőlem a poharat és letette az egyik asztalra. Kint sétáltunk valahol a kis mellékutcákban.
- Szóval.. mi a baj?- kérdezte 10 perc séta után.
- Összevesztem Sophieval elég csúnyán….- húztam el a számat.- Azt mondta, hogy én vagyok maga a tökély, nekem minden sikerül. Saját magát meg sajnáltatja, hogy ő a világ legszerencsétlenebb embere. És őt mindenkinek sajnálnia kéne…- forgattam meg a szememet, kezdem megint fölidegesíteni magam rajta.- Amikor semmi értelme annak, hogy féltékeny legyen rám….- Gyerekesen lengette a kezünket Kellan, miközben kibeszéltem neki a bánatomat. Az utca végén megszólalt Kellan telefonja. – Vedd föl!- mondtam neki mire ő bocsánatot kérő nézéssel, fölvette. Csak töredékeket hallottam belőle.
- Igen? Nem kint vagyok az utcán. Jó rendben mindjárt ott leszek.- tette le-, majd felém fordult. – Figyelj, sajnálom, de mennek, kell egy kis családi zűrzavar, van otthon. – húzta el a száját.
- Jó rendben megértem. Menj csak, haza találok!- mosolyogtam
- De…
- Nincs, de! menj haza itt lakunk kétutcányira.
- Ha megenni nem is, de elvinni elvihetnek.
- Figyelj, amint hazaérek rád, csörgök, jó?
- Ha nem fogsz hívni fél órán belül, megkereslek!- figyelmeztettet. – Túl széplány vagy, ahhoz, hogy elvigyen itt nekem egy idióta perverz.- morogta, összeráncolt szemöldökkel. Jól esett, hogy így vigyázni akar rám, és félt de csak nem tépnek szép a libák, amíg lejárom azt a két utcát.
- Na jó Kellan, most már tényleg menj!- támaszkodtam a vállára, hogy fölérjem és tudjak nyomni egy puszit az arcára. – ígérem hívlak!- és elindultam a kis utcán vissza felé.
- Hé, Mira!- kiabált utánam. Visszafordultam.
- Igen? –biccentettem oldalra a fejemet.
- A holnap ugye még áll?- kérdezte zavartan, és megvakarta a tarkóját. Olyan aranyos volt ilyenkor.
- Persze! – mosolyogtam rá, és végig gondoltam, hogy én egy igazi félistennel fogok randizni holnap. – Holnap mikor is?
- Nyolc. Nyolcra ott leszek nálatok, jó? –vigyorgott rám. Mire én bólintottam. – Vigyázz magadra! – integetett és ő is elindult a másik irányba. Csendesek voltak az utcák és kihaltak. Nézegettem az utcában lévő házakat. Mind kedves kis gazdag emberek által épített házak lehetett. De mégis mindnek megvolt az a kedves kis bája. Éppen kifordultam az utcából, amikor beleütköztem valakibe. -Ó elnézést. Én nem figyeltem. – mentegetőztem, amikor a végére étem föl emeltem a tekintetemet és megláttam azt a két álnok kék színű szemet. – hmm mégis visszavonom. – indultam el. De ő elkapta a karomat.
Kellan szemszög:
Idegesen mászkáltam fel s alá a szobámban és vártam Miranda hívását. - Mi van ha eltévedt vagy ha valaki… nem erre gondolni sem merek! Már eltelt tizenöt perc haza kellett volna már rég érnie. Várok még egy kicsit, és ha eltelik az a tizenöt perc és nem hív utána megyek. Nem bírnám elviselni, ha bármi baja is esne.- Leültem az egyik székre, és idegesen dobogtam a lábammal. Időközben kiderült, hogy bátyámat, bevitték a rendőrségre, és nekem már csak el kellett onnan hoznom.
15 perc elteltével:
Nem bírtam tovább, így föl álltam, és lefelé vettem az irányt. Fölkaptam a cipőmet, meg egy pulóvert a kezembe, mert itt azért elég hűvös van, ha nappal majd meg sül az ember, estére lehűl a levegő. Lekaptam a kulcsomat és a kocsi kulcsot a fogasról és már be is zártam magam mögött az ajtót. Nem akartam fölhívni Kiowát, mert teljesen ki lett volna akadva. Így elindultam végig a főúton. Kapkodtam a fejemet jobbra, balra, hátha meglátom valahol. De semmi. Így lekanyarodtam a kis utcákra, ahol sétáltunk. Már tízperce furikáztam de sehol sem láttam, éppen kikanyarodtam egy kereszteződésbe, ahonnan pillanatok alatt ki lehet jutni a házukhoz. A kormány tekertem balra mikor hirtelen meg pillantottam két alakot az út közepén. Pont a kocsi lámpája rájuk világított, egy lány és egy fiú volt. A lányka göndör haja csak úgy lobogott miközben próbálta magát kiszabadítni. Kipattantam a kocsiból és gyors léptekkel közeledtem a két személyhez, amikor meghallottam egy hangot, ami nagyon ismerős volt.
- Engedj már el Zsombor!- kiáltott a lány a fiúra, aki még mindig nem engedte el a lány kezét. Meg fogta a lány másik kezét és így próbálta nyugton tartani. – Eressz, el vagy sikítok! – vergődött a lány miközben kiabált.
- Fogd már be a szádat! Csak beszélni akarok veled!- rázta meg a lányt, majd közelebb húzta magához. A lány ellenkezően oldalra fordította a fejét, és ekkor megláttam Mira két égszínkék szemét, ami rám villant. Futásnak eredtem, hogy gyorsabban oda érjek.
- Zsombor engedj már el! – rángatta a kezét, és sikerült az egyik kezét kiszabadítania. És jó erősen arcon vágta, mire a srác keze rögtön lendült de már nem érte el Mirát, mert útközben megfogtam. Rám szegezte a fiú dühösen villogó szemeit.
- Szerintem jobb lesz ha most békén hagyod a lányt. – dörrentem rá
- Szerintem meg ne szóljál bele mások dolgába. Ki vagy te hogy közbe szólj?
- Miranda nagyon jó barátja- kihúzta kezét a kezemből és elengedte Mirát, rögtön magam mellé húztam a lányt. Aki mint egy kisgyerek mögém bújt. Mérgesen fújatott egyet majd oda köpte még Mirának, hogy még látja és elviharzott. Mérgesen fordultam Mira felé, aki még mindig a hátam mögött lapult.- Miért nem hívtál?
- Mert ez az idióta nem engedett el..
- És csak egy rám csörögsz, vagy írsz egy olyat hogy gyere értem és akkor utánad indulok, nem idegeskedek amiatt, hogy merre jársz. – nem voltam rá mérges csak féltettem. Igen bevallom féltem Mirát, attól, hogy valaki bántani meri. Hamiskás mosoly jelent meg az arcán.- Szóval.. te most féltesz engem?
- Öhm… igen. – hunytam le a szemete zavartan. Mira ő megölelt kezei jéghidegek voltak, ahogy a felkaromhoz ért. – jézusom te jéghideg vagy!- öleltem át, szorosabban, nehogy megfázzon. –Te hallod megfázol itt nekem aztán én, leszek kinyírva! Gyere!- húztam a kocsi felé. Amint becsuktam az anyós ülésajtaját átszaladtam a vezetői üléshez, és beindítottam a fűtést. Hátra nyúltam a pulóveremet, majd oda adtam Mirának. – Vedd föl. – mondtam neki, majd bekapcsoltam az övemet, és már a gázpedálra is léptem.
Miranda szemszög:
Kellan tövig nyomta a fűtést a kocsiba így még jobban megkeringetve azt az isteni illatot, ami Kellan parfümjének illata volt. És ez a pulóver? Hát ez maga a mennyország. Igaz majd összefagytam, mert egy szál toppban, nem éppen okos dolog kint lenni éjszaka. Próbáltam leplezni, hogy nem fázok, de nem nagyon ment, így még jobban belemélyedtem a pulcsiba. Mélyeket szippantottam a pulóverből, aminek illata olyan isteni volt, hogy ha lehetne ilyen mosóport kapni minden dolgomat, ezzel mosnám ki.
- Jól vagy?- törte meg a csöndet Kellan.
- Persze. – bólogattam. A kocsi meg állt, kipillantottam az ablaküvegen, és láttam hogy haza értünk. Túl hamar. Kicsit elszomorodtam, hogy ilyen gyorsan haza étünk és ilyen kevés ideig lehettem a társaságában. Sóhajtottam egyet, majd éppen le akartam venni a pulcsiját mikor meg fogta a kezemet.
- Hagyd csak! Majd visszaadod! – mosolyogta kedvesen, majd oda hajolt hozzám és nyomott egy puszit az arcomra. –Jó éjt. És ne mászkálj ki – vigyorgott rám csábosan. Bambán bólogattam egy sort, majd kimásztam a kocsiból, megcsapott az esti hideg fuvallat. Összébb húztam magamon a pulóvert, hogy védjem magam a hideg elől. Lehúzódott a kocsi ablaka és Kellan hajolt oda.- Siess be mielőtt még megfázol! – kacsintotta, majd sebességbe tette a kocsit és egy integetéssel elhajtott.
Másnap:
Még mindig nem szólunk egymáshoz Sohieval, de engem nem is érdekel. Nem fogok tőle bocsánatot kérni, azért mert megmondtam neki az igazat. Így csak leszaladtam a lépcsőn bekanalaztam a reggelimet, majd elmostam és már mentem is föl. Mivel ma szabad napot kaptunk, ezért úgy döntötte, hogy elmegyek táncolni. Láttam itt a közelben egy edzőtermet, biztos ki tudják adni egy órára. Így beledobtam egy sporttáskába egy melegtőt és egy toppot és a kedvenc tánccipőmet. Amint kész lettem elraktam az ipodomat meg a telefonomat és lerobogtam a lépcsőn, lent Kiowa elkapta a kezemet.- Hova, hova?
- Táncolni- vigyorogtam, majd nyomtam egy puszit az arcára.- Majd jövök.- kaptam föl a deszkámat és kifelé mentem. Az ajtóban összetalálkoztam Sophval de csak elmentem mellette mintha meg sem láttam volna. Tízperc alatt ott is voltam. Szerencsémre pont volt egy szabad terem, amit egy órára ki lehetett bérelni. Így amint átöltöztem bementem a terembe és neki álltam zenére melegíteni. Azután meg csak jöttek a lépések. Éppen belekezdet egy újabb táncba, amikor kinyílt az ajtó oda kaptam a fejemet és nem várt meglepetés ért.
- Te! –kiáltottuk fel egyszerre. – Mit keresel itt! – mutattunk rá egymásra- Én? – mutattunk magunkra. – Táncolni jöttem! Hagyd már abba!- emeltük fel mind a ketten az ég felé a kezünket.
- Na jó tudod mit! Csináljunk úgy, mint eddig. Én itt leszek te pedig ott. –dugtam bele a fülembe a fülhallgatót és mutogattam a vonalat, ami kettőnk között volt. teljesen föl hangosítottam a zenét, nehogy halljam bármit is mond., és csak saját magamra és a zenére koncentráltam. Amint letelt az egy óra otthagytam Sophiet a teremben én pedig öltözni mentem, majd haza felé gurultam. Egyszerűen nem bírtam egy órát vele egy légtérbe.
Vacsorakor viszont együtt kellett ennünk, a többiekkel. Egymásra sem néztünk csak a tányérunkat, néztük. Amint végeztem, elmosogattam és kifelé vettem az irányt. Lent leültem a hinta ágyba, majd Sophie is kijött de ő a kert másik felébe ment.
- Na jó most már tényleg elég egyen ebből!- kiáltotta el magát Kiowa amikor meglátott minket a kert két felében ücsörögve. – Hagyjátok már abba ezt a cirkuszt!- De mi rá sem figyeltünk., oda jött hozzám és föl rángatott majd Sophiet is és egymás elé állított minket. – Most beszéljetek egymással! Mert az hogy mind a kettőtöknek hatalmas a büszkesége az tuti. És a büszkeségetek nem engedi, hogy kibéküljetek egymással, mert mind a kettőtök úgy gondolja, hogy a másiknak kéne bocsánatot kérnie. Tisztára olyanok vagytok, mint egy szappan opera szereplői. Egy nagyon rossz szappan opera szereplői. – kiabálta mellettünk állva.
- Hagyd már abba Kiowa!- kiáltottunk rá egyszerre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése